Antoine de Saint-Exupery: A kisherceg
A klasszikussá vált mesét szerzője barátjának, Leon Werthnek ajánlotta, ki "mindent meg tud érteni, még a gyerekeknek szóló könyvet is." Az ajánlásban irónia bujkál, az írói szándék azonban világos: a mű nemcsak gyerekeknek szól.
A kerettörténet (kényszerleszállás a sivatagban, megismerkedés egy rejtélyes kisfiúval, a visszatérés) valóságba oltott mese, megtörtént események költői változata. Az igazi mesevilág a B-612-es kisbolygón tárul elénk. Ezen a gyermekkort idéző játékbolygón él a címszereplő, s innen indul el látogatóba, a szomszédos planéták lakóihoz. E különös mesefigurák - köztük a király, akinek mindenki alattvaló; a hiú ember, aki csak csodálókat ismer; az iszákos, aki azért iszik, hogy elfelejtse szégyenét és szégyenkezik, mert részeges - valamennyien a valóság visszásságairól beszélnek. A gyermekmesén belül ott van egy másik, voltaire-i filozófikus mese: egy gyermek utazásának története, aki ártatlan szemével értetlenül figyeli a felnőttek világát. Hat bolygón tett látogatás tanítja meg a kis herceget, miképpen nem szabad élni. A Földön az első kissé keserű figyelmeztetést a kígyótól kapja, amikor magányosságról panaszkodik; "Az emberek között is egyedül van az ember". A nagy titkot a rókától tudja meg, aki elárulja neki, hogy az élet értelme a szeretetben, a kapcsolatteremtésben rejlik. Ez az egyetlen módja, hogy az emberek kitörjenek magányuk börtönéből. A rókától tudja meg azt is, hogy mi köt erős szálakkal az élethez: "Örökre felelős leszel azért, mert megszelidítettél". A kis herceg halála jelképes; elhagyja a Földet, hogy visszatérjen bolygójára, miután megtanulta, hogyan kell élni.

Henrik Ibsen: Nóra
Nóra évekkel ezelőtt titokban kölcsönt vett fel, hogy férje megrendült egészségét egy dél-európai utazással helyreállítsa. Annak idején apja nevét hamisította a váltó alá, s a drámai cselekményt ez a múltbéli meggondolatlanság indítja el. Férje, a frissen kinevezett bankigazgató, zavaros múltjáért el akarja bocsátani egyik alkalmazottját, Krogstadot. A kölcsönt ez az egykori zugügyvéd szerezte, s most zsarolni kezdi Nórát: ha nem veteti vissza a bankba, közli férjével a váltóhamisítást. Az asszony nem tudja más elhatározásra bírni férjét, s lelepleződik. Nem válik valóra az a reménysége sem, hogy Helmer megérti majd tette nemes indítékait. A férj csak a várható botrányt tekinti, s az asszonyt képmutatónak, hazugnak, sőt gonosztevőnek nevezi. Krogstad végül visszalép az ügy nyilvánosságra hozatalától, s így formailag minden rendben volna. Nóra élhetné tovább az életét, férje visszavonta az indulatos vádakat. Ő azonban nem tud úgy tenni, mintha mi sem történt volna, elhagyja férjét. A dráma leghatásosabb jelenete s egyúttal a drámai cselekmény tetőpontja a harmadik felvonás végén található.
A polgári drámában szokatlan konfliktus bontakozik ki: a házasság válságát ezúttal nem harmadik személy feltűnése okozza, hanem a világszemlélet különbözősége. A merész megoldás jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha a kortársi világirodalom más alkotásaival összevetjük. A 19. század nagy realista írói abban látták a női erkölcsösség ismérvét, ha az asszony a rossz házasságot is szelíden tűrte. Flaubert Bovárinéja és Tolsztoj Anna Kareninája már rokonszenvesnek rajzolt lázadók, de mindketten tragikus véget érnek, amikor ki akarnak törni életük kereteiből. Nóra az első nőalak a világirodalomban, aki diadalra viszi a lázadást a polgári házasság látszatra és hazugságra épülő erkölcse ellen.

Shakespeare: Rómeó és Júlia
A szerelmespár fogalommá, szimbólummá, szinte már-már mítosszá változott, az ellenséges családok gyermekeinek tragikus sorsa, halálukon is győzedelmeskedő szerelme nagy hatást gyakorolt századok óta az olvasókra. A darab nagy része Verona utcáin játszódik, mulatós, tréfás, szemtelen, disznóságokat beszélő, békés járókelőket, köztük öregasszonyokat is molesztáló ifjak között. A mai olvasó számára a műnek ezek a vonásai nemcsak meglepőek, de fölöttébb vonzóak is, ugyanakkor igen kitűnő keretet adnak a nagyon is "édes" szerelmi történetnek. Minden ellenkező látszat dacára a pezsgő, nyüzsgő, reneszánsz frissességű és léhaságú környezet hitelesíti nemcsak a végzetes szenvedélyt, a halált is vállaló elszántságot, szinte már földöntúlian absztrakt szerelmet is.
Talán ajánlani fölösleges is, mert általában minden Shakespeare-be kezdő olvasó ezzel a művel fog először megismerkedni.