“Csak tessék, csak tessék,
csak orra ne essék!
Ide, ide kicsik és nagyok!
Ide, ide emberek…
Csak folyvást, csak folyvást…”

Kemény Henrik, ha ma is köztünk lenne biztosan az idei gyermeknapot is munkával töltené. Járná az országot faluról városra, minden helyszínen felállítaná vásári bábszínházát, hogy aztán egyedi humorával vérbeli komédiásként szórakoztassa a kicsiket és nagyokat egyaránt.
"Szervusztok, Pajtikáim" - visszhangzik még ma is a fülünkben Vitéz László vidám hangja, szinte magunk előtt látjuk, ahogy kopott palacsintasütőjével átpüföli az ördögöt egész gyermekkorunkon.
Tény, hogy aki látta játszani Kemény Henriket, ismeri bábszínházát, az nem maradt közömbös piros orrú vásári bábjai iránt.
Generációkban ébreszt gyerekkori emlékeket Vitéz László, a csokifejű ördögök, Cuclifer vagy éppen Hakapeszi Maki, akik valamennyien tagjai a társulatnak.
Kemény Henrik családjának története egyébként önmagában is felér egy csavaros népmesével: nagyapja, Korngut Salamon, a Galíciából származó csizmadia az 1800-as évek végén úgy döntött, eredeti mesterségénél érdekesebb a mutatványosok világa. Ideköltözött, és az akkori belügyminisztertől 1897-ben kapott engedélyt „dal, testgyakorlatok és bűvészeti előadások” megtartására, hogy aztán előbb ligeti bohóc, majd vásári bábos legyen, és később a mesterséget fiának, azaz Kemény Henrik édesapjának adja tovább. Végül Kemény Henrik is a bábozás ezermestere lett: darabot írt, bábot faragott, kelléket készített, és persze nap nap után a paraván mögé állt, hogy kedvenc figurájával, Vitéz Lászlóval, valamint annak palacsintasütőjével (ahogyan ő nevezte: „a nagymamucika báli legyezőjével”) alaposan eltángálja a Halált, a gonosz embereket, meg a „csokipofájú” ördögöt a gyerekek nagy-nagy örömére.
Kemény első figuráját 1935-ben faragta ki, a bábszínházat a munkaszolgálatban eltűnt apjától 1945-ben vette át. A családi bábszínházat az ötvenes években államosították, ezért Kemény Henrik kénytelen volt az Állami Bábszínházban dolgozni az Andrássy úton, ahol bábokat tervezett és készített, játszott, majd visszatért a vándorszínházhoz. Tersánszki Józsi Jenő írt számára történeteket, amelyekben Vitéz László is tovább élhetett. Mivel a rendszer nem támogatta a vásári mutatványokat, 1952-től egészen a kilencvenes évek elejéig Kemény Henrik volt az egyetlen az országban, aki ezt a műfajt tovább vitte.
A hetvenes években végre újra magánzó lehetett. Vett egy Trabantot, és összecsukható paravánjával bejárta az egész országot. Az őt meghívó kultúrházak sosem Vitéz Lászlóra adtak megbízást, csak gyerekeknek szóló bábelőadásra.
Dolgozott tévéműsorokon is, nevéhez fűződik Vitéz László mellett a Zsebtévé Hakapeszi Makija és Süsü, a sárkány is.
Ő volt az egyfejű fő mozgatója, jelentős részt vállalt a figura mozgatási mechanizmusának kialakításában, s a felvételek alatt Süsü munkahangját is ő adta.
A legszomorúbb történet talán mégis az volt, hogy a halála előtt néhány héttel porig égett gyerekkorának színhelye, egész életének szimbóluma, az évtizedek óta kihasználatlanul kallódó népligeti mutatványosbódé, ezzel végérvényesen pontot téve egy egész élet kitartó munkájára.
Kemény Henrik 2011. november 30-án halt meg, hamvait kérésére a Ligetben szórták szét – születésnapján. Vitéz László alakját Kovács Géza, Pályi János, Bartha Tóni, a legfiatalabbak közül pedig Fekete Dávid, Schneider Jankó, Fabók Mancsi és Tatai Zsolt viszik tovább, immár saját képükre formálva az évszázados hagyományt.