Kiss Manyi 1911. március 12- én született Magyarlónán. Pedagógus szüleinek harmadik, legkisebb gyermeke volt. Szülei hamar elváltak és édesanyja hozzáment egy erdélyi földbirtokoshoz. A kislány neveltetését nagynénje és annak gróf férje finanszírozta, gyermekkora nagy részét Zágonban töltötte. Tehetsége már kiskorában megmutatkozott. Hét éves volt, amikor fellépett Csíkszentmártonban egy műkedvelői előadáson. Gimnáziumi tanulmányai után konzervatóriumot, majd színiiskolát végzett. 1926-tól Kolozsvárott, 1928-tól Miskolcon, 1929-től 1932-ig Szegeden játszott. Pályafutása kezdetén szubrett és komikai szerepeket alakított természetes játékkal, kiváló tánc- és énektudással. 1932-től egy ideig olasz artista férjével, Alfredo Ufferinivel külföldi cirkuszokban lépett fel. Megunva a statisztaszerepeket a porondon, 1934-ben Budapesten debütált, de állandó szerződést egyelőre nem kapott. Tehetsége szárnyalt és hamar Budapest, majd a mozi kedvence lett. A Moulin Rouge revüje és az Operettszínház közönsége is imádta. A harmincas évek végén a Fővárosi Operettszínházban Latabár Kálmánnal alkottak ellenállhatatlan, közönségcsalogató párost. A Fiatalság-bolondság című Eisemann-operettben Latabár úgy döntött, hogy egyik duettjüket teljes egészében átengedi kolléganőjének: a Jaj, de jó a habos sütemény refrénű dalt aztán az egész ország együtt énekelte Kiss Manyival. A II. világháború után ismét csak szerepekre szerződött a Fővárosi Operettszínházban, a Vígszínházban, a Művész Színházban, stb., főleg amiatt, mert a háború idején ő is fellépett a Kívánsághangversenyeken, sőt 1942-43 fordulóján a fronton is fellépett az ott küzdő magyar honvédek előtt népszerű számával, a "csicskás nótával", amit katonasapkában adott elő. Itt ismerkedett meg élettársával, Bakonyi Jánossal, akivel a háború végétől haláláig együtt élt. Budapest ostromát egy ideggyógyintézetben vészelte át. 1949-től 1952-ig a Vidám Színház, 1952-53-ban a Vígszínház, majd 1954-től haláláig a Madách Színház tagja volt. Pályafutásának négy és fél évtizede alatt mindig dolgozott, napjait a színház, a rádió, a filmgyár és később a televízió között osztotta meg. Felkérést sohasem utasított vissza, szerepet nem mondott le, a legfárasztóbb forgatásokat és próbákat is szó nélkül vállalta. Művészi munkájáért 1954-ben Jászai-díjat, 1957-ben Kossuth-díjat kapott, 1962-ben lett érdemes, 1964-ben kiváló művész. Három héttel hatvanadik születésnapja után, 1971. március 29-én halt meg Budapesten.